Lélegzetvisszafojtva
1999
interaktív videóinstalláció,
150 x 250 cm
ARTEC (London, UK) produkció, az EMARE ösztöndíjprogram keretében

Breathless
1999
Interactive video installation,
150 x 250 cm
ARTEC (London, UK) production, within the framework of the EMARE grant programme

A 'Breathless' egy 1999-ben készült, interaktív videoinstalláció, amely műfajilag abba a viszonylag új keletű műtárgy-kategóriába sorolható, amely emancipációs történetének igencsak a kezdetét éli, és amelyet "computer aided", nyersfordításban 'számítógép által támogatott/segített' fogalmi szerkezettel határoznak meg. Azzal együtt, hogy az installációban a számítógép kombinatorikus és processzáló képességei szándékaim szerint másodlagos jelentőségek, szerkezeti felépítése a mű megértése szempontjából lényeges. E szerkezeti felépítés az installáció eredeti terében mozogva empirikusan felfedhető, ám dokumentációs formája magyarázatra szorul.

Adott tehát két égő gyertya egy galéria terében, amelyek lángját szűk képvágásban egy videokamera 'figyeli', a képjelet egy számítógépbe továbbija, ahol azt egy BigEye nevű software (copyright Tom Demeyer 1995) fogadja. Ez valójában egy videoképértelmező (image interpreter), egyszerű ám frappáns program, amelyre egy korábbi interaktív installációm kivitelezési munkái közben bukkantam. Funkcióját tekintve élő vagy rögzített videon észlelt képi változásokat reagál le MIDI hangjelek generálásával, amelyek karakterisztikái a képi történések jellegével hozhatók összefüggésbe. A képi események mérete, sebessége, megjelenése vagy eltűnése, gyorsulása vagy lassulása feleltethető meg különböző tartamú, magasságú és fekvésű hangzásokkal. E MIDI hangjeleket utóbb egy virtuális sampler közbeiktatásával előrögzített hangfájlokkal - emberi ki- és belégzés mintegy húsz féle változatának hangreprodukcióival - kapcsoltam össze. E hangok a számítógépből két nagyteljesítményű - a gyertyák közelében elhelyezett - hangszóróból szólalnak meg. A hangok megszólalása a fizikai közelség miatt, a lángokat újra mozgásba hozza, s ez egy öngerjesztő hurkot eredményez.
Minél erőteljesebb a láng mozgása, annál több hang szólal meg egyszerre, a kilengések nagyságának függvényében egyre erőteljesebben.

Befogadáspszichológiai megközelítésből leírva: az egymagában moccanatlan és csendes installáció - a kiállítótérbe belépő néző keltette levegőhullámok hatására - szuszogó hangokat hallat, amelyek a hangszórókon keresztül rezegtetve a levegőt - újabb, egyre hevesebb hangok képzését eredményezik, addig erősödve és gerjesztve önmagukat míg a hangszórók gumimembránjai keltette légmozgások eloltják a lángot, amely életre keltette őket, és minden hirtelen elcsendesedik. A posztamensen elhelyezett gyufa segítségével a lángokat bárki újból meggyújthatja.

Hermeneutikai értelemben tehát van egy szerkezet, amely reproduktív elemeket használ, bizonyos történésekre válaszul miemetikus képeket jelenít meg, hiszen a szuszogás hangjai tulajdonképpen ilyeneknek tekinthetők. Annak érdekében, hogy az installáció mégis elszakadjon a mimézis szintjétől, képessé igyekeztem tenni saját szerkezetének megváltoztatására, egy adott, de nem beprogramozott lehetőség beiktatása - t.i. a láng kioltása - által. Ez csak bizonyos, a léghullámok és a lángmozgás közös mozgásainak véletlen eseteiben és egymásrahatása által következik be. Úgyszintén a mimetikus szinttől való elszakadást segíti a lángkioltás pillanatában bekövetkező hermeneutikai minőségváltás, hogy ti. egy miemetikus jel, emberi szuszogás, és fújtatás valójában realista reprodukciója nem az ábrázolt dologgal való minél nagyobb fokú hasonlóság irányában törekszik tökéletességre, hanem úgymond 'megelevenedik', azonossá válik önmagával, hiszen 'kinyúl a képből' és valóban elfújja a lángot.

A Breathless készítése idején két fő kérdés foglalkoztatott: egyrészt a mindenkori médiainstalláció saját technikai elemeihez való viszonya, másrészt a médiatárgyak által használt közegek egymásrahatása és a digitális technológiákban jellemző felcserélhetőségük kérdése. Az első problémában sarkalatos pontnak tartottam az élő állapot modellezésére irányuló művészi kísérleteket, különös tekintettel a konceptuális kezdeményezésekre. Nézetem szerint a technikai elemeket alkalmazó műalkotások esetében alapvetően két magatartással számolhatunk. Mindkettő a technika humanizálását tűzi ki célul, ám míg az egyikben a technika esztétizálása valósul meg a reprodukcióknak a 'high fidelity' karakter irányába történő elmozdítása révén, addig a másikban a technika kontextualizálása jön létre, egy poétikus és gesztuális modellezés által. Az első, metaforája a szép a másiké az öngyilkos robot, az első eljárása a reprodukció, a másodiké a modellezés, az első alapeszköze a mimézis, a másodiké a gesztus. Nem tagadom, hogy számomra a második alapállás a vonzóbb, és e mű létrejöttében nagy szerepe volt Jean Tinguelly Kamikaze című, 'önszétszerelő' szobrainak (v.ö. 'önösszeszerelő költemény'E.M.), amelyek problémafelvetését a korai médiainstallációk leglényegesebbikének tekintem. E munkámat neki ajánlottam.

Interaktív műről lévén szó, lényeges az interakció fogalmáról néhány szót ejteni. Meggyőződésem, hogy műalkotások esetében az interakciónak nem elsősorban szemlélő és tárgy között kell megvalósulnia, hogy a cél nem egy befogadó (user) viselkedésének, térbeli helyzetének, szándékos vagy véletlen aktusainak a leképzése majd vizuális és akusztikus jelekkel való kombinatorikus megfeleltetése. Ennél sokkal fontosabbnak érzem, hogy egy mű önmagával léphessen interakcióba, vagyis érzékelési és viszonyítási rendszerének határai úgy alakíttassanak ki, hogy 'lássa' saját magát is, egy olyan visszacsatolási (feed-back) esélyt kínálva fel ezzel önmagának amely kibernetikai értelembe vett szerkezetté, organizmussá minősítheti át. E mű esetében a szemlélő interakciói közvetettek, a levegő médiumán keresztül, az által tompítva, vagy erősítve, azáltal relativizálva hatnak.
Ami pedig a médiainstallációkban jelentkező közegek szinesztetikus és funkcionális egymásrahatását, és felcserélhetőségét illeti, e mű készülése idején a hang és kép technikai kapcsolata foglalkoztatott, és nagyon sokáig kerestem azt a médiumot, amely a hangokat, mint levegőben terjedő mikrorezgéseket valamilyen formában vizualizálni tudja. E keresés vezetett el a gyertyához, amely mozgással és fénnyel, vagyis képpé formálható entitásokkal reagál a kellő amplitúdójú hanghatásokra.

A továbbiakban igazából csak egyetlen dolog foglalkoztatott, hogy e kép-hang transzformációt fizikai visszacsatolás révén olyan öngerjesztő helyzetbe hozzam, ami önmaga 'megsemmisítésének' esélyét rejti magába, rövid távon véletlen ám a lehetőségek dimenzióiban szükségszerű módon, megteremtvén így a néző és nézett, vizsgáló és vizsgált, ábrázoló és ábrázolt közti visszafojtott feszültséget, melynek kétszemélyes csendjét a bűnbeesés, majd a kvantummechanika és a nyelvfilozófia: az első emberpár, majd Heisenberg, és Wittgenstein óta folyamatosan és szakadatlanul érezhetjük.