Az 1973. május 12-re tervezett és betiltott Fluxkoncert dokumentumai

Előszó

Az Inkonzekvensektől a Dadaizmuson át a Fluxusig, Beuys Társadalmi Plasztikájáig s a Dekonstruktivistákig húzódó szellemi magatartás alapja az individuáció, az eleve elrendelt szabad akaratra való képesség kifejlesztésének folyamata. A Fluxus ezen folyamat egy látványos fázisa. Az individuáció több, mint Fluxus, ezért mondja azt a Fluxus, hogy “az élet több, mint a művészet". Ez a tudatosan alárendelt viszony teszi lehetővé azt, hogy ebben a hierarchiában anarchikusan viselkedjék, azaz megvalósítsa a heterarchiát. A hierarchia és az anarchia között heterarchikusan fluktuáló Fluxus globális. Ez a Fluxus első számú jellemzője (Ken Friedman). Globális, azaz hatásában az.

S az emberek álmélkodva csapják össze kezüket a változások láttán – a Fluxus-művész mosolyogva meghajol. Maciunasként megigazítja nadrágja hajtókáját. Majd G. Brechtként EXIT-nél kimegy, ám a túloldalon ENTER-nél bejön. Mert Fluxkoncert az egész világ.

A Fluxkoncertet Beke László fluxműtörténésszel vezettem volna le Eleni Taxidu (a Mediterrán Művészeti Sztrájkbizottság elnöke), Szűcs Zsuzsa (flux-építész) és Pauer Gyula (pszeudo-szobrász) közreműködésével. Fekete és vörös hajú nők harmonikusan egészítik ki a szőke, barna és kopasz előadókat – ennyi maradt a klasszicitásból. Próbát nem tartottunk – ha e partitúrák bárki által előadhatóak, gyakorlással is csak bárkik maradunk, s egyébként is, ki hallott már flux-virtuózról?

Tavasz volt, ez enyhítette a feszültséget vagy fokozta, így a Fluxkoncerttel kapcsolatos elképzelések egyre határozottabban kristályosodtak ki, s ezek a kristályok egyre nagyobb lendülettel áramlottak bennünk, köztünk, közöttünk s az illetékesek között, az illetékesekben, az illetékesek között, közöttünk és a várakozó publikum között, magánbeszélgetésekben és hivatalos tárgyalásokon, személyesen, telefonon, levélben, küldöncök és hírnökök által, elejtett szavakban, üzenetekben, utasításokban, kérdezősködésben, faggatásban, nyomozásban, gyanúkban, gyanúsítgatásban, titkolódzásban, fenyegetésben, hitegetésben, hazudozásban, pánikban és satoriban: ha betiltanak egy váza virágot a zongorán a világegyetem színpadán, az zen/e. Förgeteg Balázs volt a program védnöke, s szárnyakkal sarkain röpködött köztünk és a titkos hivatali kamrák között reménykedve és biztatva. Még azt is elintézte, hogy plakát készüljön, mert én azt gondoltam, hogy annak az a haszna is van, hogy akkor már nehezebben tiltják be a koncertet. A villamosokban ragasztották ki őket, s míg kinn voltak, kevesebb bliccelőt kaptak el, mert még az ellenőrök is tátott szájjal olvasták.

A több mint nyolcszáz férőhelyes Egyetemi Színpadra (ámen) már két héttel korábban elkelt minden jegy – sok bliccelőre számítottunk. Tavasz volt, a Föld, mint a felkiáltójel alatt a pont.

Beke bevezetőszövegét – A Fluxusról... –, amit korábban programmagyarázóként adtam be az Egyetemi Színpadra (ámen), valahol lestencileztettem* és délutáni belvárosi sétáim során osztogattam az ismerősöknek – mindenkit ismertem –, ugyancsak abban a reményben, hogy ha ily sokan értesülnek a Fluxkoncertről és annak ártatlanságáról, akkor egyre groteszkebb lesz azt betiltani. Mindenkinek üde szavakkal ecseteltem a Fluxus előnyeit, feltételezve, hogy akad köztük néhány besúgó, akik majd talán pozitív véleményezéssel adják be jelentésüket.

A koncerttervezés során, még márciusban, Bekével való egyik beszélgetésem alkalmával kiderült, hogy a Fluxkoncert aktualitását illetően valamelyest eltérnek nézeteink. Mivel érdekesnek találtam azt a rést, ami a két vélemény között húzódott, azt javasoltam, hogy ne folytassuk a beszélgetést, hanem írjuk azonnal írógépbe azt s a rés felhasználhatóvá válik. Rögtön géphez ültünk s a beszélgetést így bonyolítottuk le, mintegy új médiumot találva. Telexnek neveztük el a módszert, s néhány nappal később volt egy újabb ülésünk is.

A Fluxkoncert programja című előszó amit a koncertprogramhoz írtam az illetékesek számára – szóhasználatát, utalásait, stílusfordulatait igyekeztem úgy választani, hogy „kultúrkliséivel" kifejezetten önvádat ébresszek a cenzor lelkületében, hiszen épp az akkor kurrens népnevelői ideológiát lovagoltam meg és hangsúlyoztam, mintegy kritikus módon –, mostani rosszhiszemű olvasóim leszerelésére pedig a szöveg átható nyájasságával kapcsolatban arra hívom fel a figyelmet, hogy ez a nyájasság valamilyen módon a Fluxus egészére is jellemző, mintha ez szinte elengedhetetlen eleme lett volna a nemzetközi konspirációnak, s ami ugyanakkor a flower-power tónus jelenlétére is utal. Ami azonban fontosabb: ez a nyájasság egy másik konspiratív réteggel is kapcsolatban áll: ez csak finom fátyol azon a tényen, hogy – s erről ma is meg vagyok győződve – ezek az event-ek, eset-ek a szocialista realizmus gyöngyszemei – de ezt akkor, sőt még ma sem hinné el nekem egy illetékes. Én akkor az egyik legfontosabb funkcióját a Fluxusnak abban láttam, hogy valóban mindenki számára készül, s így a szocialista realizmus egyik megújítója lesz. (Nem véletlen, hogy magam ma is neo szocialista-realistának tartom.) A szocialista realizmus emlegetése egy Fluxkoncert kapcsán paródiának, pimaszkodásnak hat – azonnal betiltották volna. Gyöngéden, körültekintően kellett preparálnom a cenzort, mielőtt előadom a híres eset-et: „Előadó ajtóstól ront a házba".

Azt állítani, hogy az 1973-as Fluxkoncertet betiltották, flux-történelemhamisítás lenne. Azt állítani, hogy nem is tiltották be, szintén az lenne. A tény az, hogy május 12-én, szombaton délután, hónom alatt egy lemezjátszóval s egy kitömött madárrál elindultam a vakítóan fényes, néptelen utcákon az Egyetemi Színpad (ámen) felé. Hol szerényen lehajtott fejjel, hol hunyorgatva a napfénybe, ártatlant mímelő mosollyal haladtam – s ahogy haladok ma is – a láthatatlan BM-nyomozók és a KISZ Ifjú Gárdájának boxeres keretlegényei sorfalában, hogy senki ne kössön belém, s hogy még a legelszántabbakat is megtorpanásra

késztessem azt a benyomást keltve, hogy itt a szocialista realizmus úttörője lépdel nemes célja felé, vagy véljék egyszerűen azt, hogy „ez egy megszállott, elfelejthetjük, mint a többi szerencsétlen flótást" (nem értem a mai napig, hogy honnan tudták, hogy évek óta fuvoláztam, csak nem azt hallgatták a poloskák?). Diszkréten ruganyos léptekkel, felhangokkal zsúfolt elmével, magabiztosan megérkeztem az Egyetemi Színpad (ámen) bejáratához. A kitömött madarat átpakoltam a másik hónom alá s szabaddá vált kezemmel lenyomtam a kilincset. De a kapu zárva volt.

Másnap vasárnap lévén, hétfőig kellett várnom arra, hogy valahogy megtudjam: a Fluxkoncertet betiltották.*

George Brecht-et, aki a '60-as évek elején kitalálta az „event"-ek műfaját, azokat a többnyire rövid időtartamú, tömör, poétikus vagy éppen direkt folyamatokat, melyek alkalmassá váltak a bennük résztvevő személy tudatának formálására;

Name June Paik-et, az „underground televízió" atyját és Charlotte Moormann-t, aki Paik zenedarabjait saját erotikus varázsát felhasználva adta elő;

Walter de Maria-t, aki később a land art egyik úttörője lett;

Ray Johnson-t, a New York-i művészeti levelezési iskola megalapítóját;

Ben Vautier-t, aki meghirdette a totális művészet programját, művészetnek tekinti a legapróbb gesztusokat is, melyeket maga úgy hajt végre, hogy minduntalan kétségbe vonja önmagát és magát a művészetet;

Henry Flynt-et, aki kidolgozta a konceptuális művészet fogalmát, és álfilozófiai írásaival a művészet ellen lépett fel;

Ken Friedman-t, aki tanulmányaival és számtalan apró ötletével hozzájárult a fogalmi művészet programjának meghatározásához és elterjesztéséhez;

Yoko Ono-t, aki művészetét a lázadó fiatalok szolgálatába állitotta, és két másik japánt, Ayo-t és Chieko Shíomi-t, akik költőivé tették a maguk és a világ minden táján élő barátaik mindennapjait;

Két németet és egy franciát: Joseph Beuys-t, Wolf Vostell-t és J. J. Lebel -t, akik művészetükkel a politikai beavatkozás módszerét választották.

Emmett Williams, Eric Andersen, Robert Bozzi, Joe Jones, Per Kirkeby, Carla Liss, Ben Patterson, Robert Morris, Stanley Brown, Bici Forbes, Phil Corner, Jackson Mac Low, Dick Higgins, Milan Knizak, Alison Knowles, Carolee Schneeman, Robin Page, Robert Filliou, Chistian Wolff, Tomas Schmit, Artur Koepcke, Gustav Metzger, Ligeti György, Dieter Rot, Bazon Brock, Daniel Spoerri, Robert Whitman, John Cale, Kenji Kobajashi, Ishiyanagi, Marcel Alocco, Albert Fine, Shigeko Kubota, David E. Thompson - a spanyol Zaj csoportot, a Hi Red Centert, a bécsi akcionistákat, előfutárukat és munkatársukat, John Cage zeneszerzőt, mindannyiuk közös ősét, a dadaista Marcel Duchamp-t, és George Maciunas-t, aki a '60-as évek elején nevet talált az olyan sokféle, de mégis konvergáló egyéni művészi törekvéseknek, fesztiválokat, koncerteket, kiadványokat, felolvasóesteket szervezett – később mind több művész közreműködésével –, hogy az új törekvéseket bemutassa, eszméit elterjessze.

Maciunas ezt a nagyon heterogén irányzatot Fluxus-nak – folyékonynak, áramlónak, szétáradónak – nevezte, ezzel is jelezve azt, hogy valamilyen nyitott, állandóan alakuló tevékenységről és szellemiségről van szó, és ezzel eleve elzárkózott mindenfajta szigorú meghatározástól. Én sem

vállalkozhatom a Fluxus definiálására. Úgy gondolom, a fluxusművészek vallomásaiból kiderül, kik ezek az emberek és mik a szándékaik.

Ken Friedman Fluxus és concept art című cikkéből:

„A korai koncept-művész leginkább a reneszánsz új emberéhez hasonlítható, sok területen járatos. Utunkat a legkülönfélébb médiumok és az intermédia segítségével találtuk meg: építészet, film, videó, antropológia, festészet, szobrászat, kollázs, dekollázs, színház, csomagolás, neohaiku művészetek, minimális művészet, tánc, happening, új zene, viccek, Zen, vallás, szociológia, politikai tudomány, matematika, teológia, utcaszínház, gerillaszínház, publikációk, design, különböző kézműipari áruk, fesztiválok, rejtvények, játékok, szövetkezetek, imák, közlemények, biológiai tudományok és sok minden más.

Részlet Robert Filliounak a koppenhágai Berlinske Tiede kiadóhoz írott leveléből (1963):

„A Fluxus természetesen olyan egyénekből áll, akik mind személyüket, mind munkájukat tekintve sokban különböznek. Mégis azt hiszem, hogy az általános emberi közelitésmód érezhetően azonos mindegyikükben, nevezetesen: kemény harc az életünket elárasztó feneketlen butaság, keserűség és értelmetlenség ellen és egy olyan világért, melyben a spontaneitás, öröm, humor és – vajon miért ne mondjuk? – bizonyos magasabb fokú bölcsesség (közülünk ugyanis többeket befolyásolt a Zen-buddhizmus) és a valódi társadalmi igazság és jólét (közülünk ugyanis többen politikailag baloldaliak) – olyan mindennapivá válik, mint ahogy zöld a feleségem szeme."

George Brecht: Valami a Fluxusról című írásából (1964):

„A Fluxusban soha semmilyen kísérlet nem történt a célok vagy módszerek egyeztetésére; egyének, akikben volt valami megnevezhetetlen közös vonás, természetesen és spontánul összeálltak, hogy publikálják és előadják egymás műveit. Ez a közös vonás talán egy megérzés, hogy a művészet határai sokkal tágabbak, mint amilyennek hagyományosan látszottak, vagy hogy a művészet és más, régóta szilárdan álló korlátok értelmüket vesztették. Mindenesetre különböző emberek Európában, Amerikában és Japánban felfigyeltek egymás munkáira, azokat ösztönzőnek (vagy másmilyennek) találták, s műveket és eventeket hoztak létre, melyek különös módon eredetiek és gyakran kategorizálhatatlanok. Akár azt hiszed, hogy a hangversenytermek, színházak és művészeti galériák a megfelelő helyek a zene, előadások és tárgyak bemutatására, akár mumifikáló hatásúnak érzed e helyeket és jobban szereted az utcákat, lakásokat és állomásokat, vagy éppen nem találod szükségesnek, hogy a világszínház e két aspektusát megkülönböztessed – mindig találsz valakit a Fluxusban, aki egyetért veled. Művészek, antiművészek, nem művészek (artist, antiartist, nonartists, anartists), politikailag elkötelezettek és apolitikusok, a nem-költészet költői, táncoló nem-táncosok, alkotók, nem-alkotók (doers, undoers, nondoers) – a Fluxus mindezeket az ellentéteket magába foglalja. Ismerd el szembenállva vele, támogatva, tudomást sem véve róla, véleményedet megváltoztatva."

„...nem kell foglalkozást csinálnia művészetéből. Hirdesse azt, hogy minden művészet és hogy bárki csinálhatja. A művésznek jelentéktelen dolgokkal kell foglalkoznia, semmilyen intézményes értékkel nem szabad rendelkeznie, szórakoztatónak kell lennie. A művészet legyen mennyiségileg végtelen, bárki számára elérhető és amennyiben lehetséges, mindenki által előállítható."

beke lászló: george maciunas így definiálja a fluxus-művész fogalmát: „hogy igazolja a művész nem professzionista státuszát a társadalomban, bizonyítania kell a művész nélkülözhetőségét és inkluzivitását, bizonyítania kell a közönség függetlenségét, bizonyítania kell, hogy minden lehet művészet és mindenki csinálhat művészetet. így a művészet-szórakozásnak egyszerűnek, szórakoztatónak, szerénynek kell lennie, jelentéktelen dolgokkal kell foglalkoznia, nem igényel szakértelmet vagy számtalan próbát és nincs áru- vagy intézményes értéke. le kell szállítani a művészet/szórakozás értékét azáltal, hogy korlátlanná, tömeges előállításúvá, mindenki számára elérhetővé és lehetőség szerint mindenki által előállíthatóvá tesszük."

szentjóby tamás: azért tartom fontosnak a következő fluxusmunkák bemutatását, mert az a program, hogy a művészeti tevékenységet ne az úgynevezett „hivatásos művész" csinálja, hogy bárki csinálhatja, hogy a művészeti tevékenységnek mennyiségileg végtelennek kell lennie, bárki számára elérhetővé és bárki által előállíthatóvá kell válnia, a bemutatásra kerülő fluxusmunkákból nyilvánvalóvá válhat. a fluxus az eddig jelentősnek minősített elit-művészettel szembeállítja a jelentéktelenség fogalmát. éppen azáltal válik jelentőssé a jelentéktelen, hogy bevezeti a „nem-művészetit mint művészetit" az életbe, mint valódi életet, kiszorítja az elit-művészetit, lemond a gigantikus témáról s a gigantikus téma gigantikus kifejezéséről, azokat a földhöz szorított életünk patetikus és patologikus, jelentéktelen vetületeinek tartja, s a nagy-művészet által jelentéktelennek minősített elemeket alkalmazva, azokat új helyzetbe állítva megkonstruálja, feltölti, „megemeli", a helyére teszi.

b.: ezzel én is egyetértek. george maciunas a fluxus-művészt az elit-művésszel így állitja szembe: az utóbbinak ahhoz, hogy „igazolja a művész professzionális, élősködő és elit státuszát a társadalomban, bizonyítania kell a művész nélkülözhetetlenségét és kizárólagosságát, bizonyítania kell a közönség tőle való fűggését, bizonyítania kell, hogy csak a művész csinálhat művészetet. ezért a művészetnek bonyolultnak, nagyratörőnek, mélynek, komolynak, intellektuálisnak, ihletettnek, szakszerűnek, jelentősnek, teátrálisnak kell lennie. . . " ezzel a „jelentősséggel" állítja szembe a „jelentéktelenséget", tehát a jelentéktelenséget nem kell a szó szoros értelmében venni. ezért terjesztette ki a fluxus az érdeklődését mindenfajta „jelentéktelen" dologra, hangokra, zörejekre, mindennapi tárgyakra, beszédfoszlányokra, természeti jelenségekre, technikára, a szomszédomra, egy aktatáskára... szakított tehát, az avantgárdnál is radikálisabban, a művészeti médiumok eszközhasználatát illetően. yoko ono a táncművészetről: „ha az emberek megszoknák, hogy hivatalba menet bukfencet vessenek minden utcasarkon, ha levetnék nadrágjukat, mielőtt harcolni kezdenének, kezet szorítanának idegenekkel amikor csak kedvük tartja, virágokat vagy ruhadarabokat osztogatnának az utcán, a metrón, a lifben, a toalettben, és ha a politikusok, mielőtt bármiről vitatkozni kezdenének, belépnének egy teaház ajtaján (meghajolva, mivel itt az embernek mélyen le kell hajolnia, hogy beléphessen) és eltöltenének egy napot azzal, hogy nézik a szökőkút táncát a legközelebbi parkban – a világ folyása talán lelassulna egy kissé, de béke lenne. számomra ez a tánc. "

sz.: igen, mi másról lehet szó, mint hogy az életünket és a környezetünket alkotó elemeket és viszonyokat egyre kevésbé korlátozottan fogjuk fel és használjuk, azazhogy az újracsoportosítás segítségével jussunk közelebb a valósághoz, úgy, hogy módszereink a nem-művészeti területére kiterjedjenek. azonban nagyon fontosnak tartom azt, hogy e munkák bemutatásakor hangsúlyozzuk: ezek a jelentések 10-12 évvel ezelőtt formálódtak meg és így csak mint dokumentumok, azaz mint a múlt nyomai közölhetők. tehát fejezzük ki azt, hogy itt egy retrospektív, reprodukáló estre kerül sor; a 10-12 év óta alkalmazott eszközök, arányok, jelentések újabb határok elé állítottak minket, amelyekről ma nem lehet szó.

b.: szerintem ezek a művek teljesen aktuálisak ma is, egyszerűen azért, mert nálunk senki sem ismeri őket.

sz.: igen, azokat a jelentéseket, megközelitéseket, eljárásokat, elképzeléseket, szerkezeteket, amelyek ezekben a munkákban megjelennek, konkrétan nem ismerik, azonban két ellenvetésem is van. az egyik az, hogy az ilyen mentalitású művészet- és életalakító tevékenységek a tipográfián, a rock'n'rollon, a különböző művészeti irányzatokon – mint a Pop Art, az Akcionizmus, a Neo-Dada stb. – vagy az újságok híreiből ismert politikai mozgalmak munkaformáin át közvetve már hatottak a magyar közönségre is, legalább olyan módon, ahogy a krumplit emészti meg az, aki még soha nem járt az amerikai kontinensen. a másik ellenvetés: ha a művészeti módszerek kutatója előtt újabb, aktuálisabb viszonyok jelennek meg, akkor könnyen megvádolható retrográd tevékenységgel, ha élesztgeti a múlt formáit.

b.: krumplihasonlatodra azt válaszolhatom, hogy csak a tudatosított múlt válik igazán hatássá. például: ha nem tudatosítom, miért használ a fluxus-művész néha meztelen emberi testet akcióihoz, azt hihetném, hogy a szexhullám egyik jelenségével állok szemben. a te hasonlatodból az következnék, hogy a playboy című folyóirat aktjai ugyanazt a gondolatot közvetítik, mint yoko ono, aki a fluxushoz tartozik és meztelenül fényképezteti magát. csakhogy a playboy meztelensége a nőt árucikknek tekintő szemléletből következik, ono pedig éppen a meztelenség jelentéktelenségét, azaz természetességét emeli ki.

sz.: világos amit telexezel: ahhoz, hogy az életünket jobban megismerjük, közvetlen tapasztalatra van szükség. éppen ezért nem tartom elkerülhetetlennek a már elhagyottak mintegy emlékműként való szemlélését. azokat az eszközöket kell használnunk, amelyek többek között éppen a fluxusból következnek: a közvetlen és direkt hatásra való törekvés eszközeit. munkánkat ma már az ilyen eszközöknek a használata kell, hogy alkossa.

b.: vajon nem arról van szó, hogy a fluxus azért „csak történelem" ma már, mert azzal, hogy mindent művészetnek tekint, éppen az életbe való beavatkozás, tehát a direkt hatás lehetőségétől fosztja meg magát? tehát ha elfogadjuk, hogy ma mindennél fontosabb a direkt közlés, nem hatnak-e szűkösen a művészet eszközei?

sz.: végül is nem a művészet a fontos, hanem az, aminek megváltoztatására való. minden, ami valóban változtat az életünkön, ami átlépi a mitikus korlátokat és a rögeszméket, tehát bármilyen eszköz és bármilyen szerkezet, ami új viszonyt idéz vagy tartalmaz: művészet. úgy változik a művészet, ahogy azokon a területeken jelenik meg, ahol addig nem, illetve ahol addig tiltottnak minősült.

b.: szerintem mindig maradnak az életnek olyan területei ahová a művészet nem hatolhat be. ugyanis, ha valahová sikerül behatolnia, a meghódított terület azonnal művészetté válik. ebből két dolog következik. az egyik az, hogy a művészet számára az élet végső soron megközelíthetetlen, a másik viszont paradox módon az, hogy ha ma a totalitás igényével lépünk fel az élettel szemben, nem csinálhatunk mást, csak művészetet.

sz.: azt állítani, hogy van megközelíthetetlen a művészet számára, azt jelenti, hogy a művészetet mint eleve korlátozottat fogod fel. ugyanakkor nem értek egyet azzal a fluxusgondolattal, hogy minden művészet. éppen arról van szó, hogy csak az a művészet, ami új szempontot nyújt, csak az, ami új valóságviszonyt tartalmaz, csak az, ami önmaga korlátainak, aránykorlátainak módosításával a mítosz korlátait módosítja, csak az a művészet. ha ezt beláttuk, akkor tevékenységünkhöz hitet merítettünk és egyúttal direkt és progresszív módon vagyunk kötelesek élni. az ilyen módon való élet: művészet.

sz.: azért, mert – mint majd látni fogjuk – ezek az event-ek, eset-ek zömükben – bár új arányok által, de – elsősorban az elit-művészet szentségére vonatkoznak. bár ma magyarországon az elit-művészet szentsége még igen pompázatos fényben áll, azoknak a tartalmaknak, amelyek az érdekeit felismerő ember előtt megjelennek, már nem az elit-művészet bírálásából kell állniuk elsősorban.

b.: megmondanád végre, mik azok a tartalmak, amelyek az érdekeit felismerő ember előtt megjelennek?

sz.: úgy teszed fel a kérdést, mint aki nincs tisztában még az érdekeivel. szabad vagyok, ha azt demonstrálni tudom. a kritika, így a kritika kritikája is, melléktermék kell hogy legyen, nem főmotívum.

b.: valóban nem vagyok tisztában egészen az érdekeimmel, de azt hiszem, hogy sem én magam, sem a művészet nem képes többre, mint hogy keressük az érdekeinket. csak keressük, hogyan ismerhetnénk fel, hogy szabadok vagyunk. a fluxus is csak arra képes, hogy nyitva tartsa a szabadságvágyunkat és az érzékenységünket. ezt pedig többek között azzal éri el, hogy szokatlan effektusoknak vet alá bennüket, az effektusok persze sok esetben teljesen hétköznapiak, csak azáltal válnak szokatlanná, hogy művészeti környezetben jelennek meg. ennek azonban a fordítottja is elképzelhető és éppen ez a lényeg: amikor rájövünk arra, hogy „hétköznapi" dolgot látunk művészetként, rá kell jönnünk arra is, hogy ilyen dolgot mi is tudunk csinálni, vagyis, hogy mi is művészek vagyunk. a fluxus ezt akarja tudatosítani bennünk. a döntő lépést akkor tesszük meg, ha valóban végrehajtunk egy ilyen művészeti javaslatot, sőt magunk kreálunk ilyeneket. az ebből következő két kérdés már csak teoretikus jelentőségű: 1. a fluxus-eventek mégiscsak szépek, akár tradicionális mércével mérve is, és ez vajon nem a korlátjuk-e? 2. vagy csupán azért szépek, mert fölismertük bennük a szabadság lehetőségét?

sz.: amennyiben szépnek tartjuk, hívást érzünk benne, ha engedünk a hívásnak, megpillantjuk a még ismeretlent, ha az ismeretlent pillantjuk meg, mindaz, amit ismerünk, az életünket alkotó korlátozott realitás a hátunk mögé kerül, a szépségben lelepleződik addigi életünk sötét rendetlensége, ekkor felismerjük a bennünk elfojtódott életerőt, magunkra leszünk utalva, a saját aktivitásunkra, a saját életünkre, önmagunkra, arra, akit e szépség megismerése előtt ennek a szépségnek a hiánya korlátozott és választott el a jövőtől.

b.: hogy átnéztük a két nappal előbb írott telexünket, rájöttél arra,

sz.: a művészet mai radikális és direkt tevékenységében a fluxus minimum úgy van jelen, mint a krumpliban a kolumbusz előtti idők amerikai kontinense. a kelet-európai krumplievő annak a konzekvenciáit eszi, ami az amerikai kontinensen megtermett, ám eredetére nem gondolva eszi, de eszi, és ez a fontos. a szociálisra vonatkozó arányokkal telitődött új művészet a fluxusra talán már nem gondolva működik, holott a fluxus volt többek között az, ami döntő befolyással volt egy újabb szemlélet kialakulására – de működik és ez a fontos. hogy érthető legyen, bonyolítsuk el a kérdést két szélsőséges példával. teljesen érdektelen, hogy a divatbiznisz vagy a szextéboly vagy az anyaghiány e az oka a miniszoknyadivatnak. a lényeg az, hogy a nők felszabadították – legalább a fehér kultúrában – a dacos hordással a tiltott szoknyaarányokat. mozgalmuk győzött: kiderült, hogy a tilos milyen értelmetlen, unalmas gonoszság volt. a másik példa: teljesen érdektelen a magántulajdon eltörlését megelőző ideológiai vagy filozófiai vélemény – a népi tulajdon adott, alkotmányos ténye az, ami az újabb és újabb társadalmi átalakulások egyik bázisa lesz, ez az a tény, ami valóban a jelenünk. nem a létesítőokot tartom figyelemre méltónak; hanem a következményeket, azt, ami itt van. másként mondva: a krumpliban nem az amerikai kontinens a hír, a miniszoknyában nem a divattéboly a hír, yoko ono yippimeztelenségében nem a szexbotrány a hír, a magántulajdon eltörlésében nem az illegális pártmunka a hír, hanem önmaguk: az a funkció, amit épp teljesítenek. ezért nem téveszthető össze a krumpli amerikával, a népi tulajdon az állami tulajdonnal, azaz az általam preferált tevékenység a fluxussal. valami éppen annyiban válik múlttá, amennyiben már nem tartalrnazza a jelen érdekeit. a fluxus-darabok bemutatását ma csak két jelentésrétegük teszi indokolttá: az elit-művészet aláásása és az új arányokra való lehetőség életben tartása. ez nem kevés. tehát a fluxus nem krumpli, csak származási terület, amit egyelőre nem felejtettünk el.

b.: a fluxus-művek nem többek, mint egy mindennapi esemény, ahogy te mondod: a hír bennük önmaguk, de csak akkor van értelmük, ha tudjuk, milyen szándék hozta létre őket, illetve ha belátjuk, mindennek csak akkor van értelme, ha magunk akarjuk, ha saját magunknak engedelmeskedünk. a fluxus leszállította a mércét. azon a helyen, ahol a tradicionális művészetben nagy és fennkölt információkat, „tartalmakat" közöltek, most „banalitásokat" találunk, ez az, ami meglep bennünket, és ezért csúszik át a hangsúly magára a médiumra. de a banalitást mindenki megértheti – és ami az őrjítő: mégsem értik!!! arra volna pedig csak szükség, hogy megérezzenek egy pillanatban valamit és bólintsanak és ekkor már ki tudnának tárulni egyéni szabadságuk felé. a művészet minden elképzelhető lépcsőt odahord a szabadságunk trambulinja alá, de az utolsó lépcsőfok megtételére csak kevesen vállalkoznak, pedig arról lenne szó, hogy ezt a parányi lépcsőfokot mindenki megtegye. a lépés önmagában nagyon egyszerű, és ha megtettem – győztem.

s.: gen, majdnem teljességgel érthetetlen az, hogy az aranyba pácolt tradicionális nyakatekert vadidegen komoly komor nagyművészet uralma miért olyan erős miért akadályozza az életünkkel valóban foglalkozó új művészet hatását miért akadályozza elfogadását a közvetlen érthető szellemes játék- és életszerű művészeti elképzeléseknek amelyek remek ajánlatokat tesznek imaginárius helyzetek és életrendek megformálására egyaránt amelyek olyan lehetőséget adnak hogy felismerjük az önmagunkból fakadó kreatív képességet vagyis azt hogy szabadok vagyunk és sorsunk a kezünkben van. azok akik nem merik vállalni önmagukat az elefantiázisban szenvedő nagyművészet nagyképű otrombaságából és érthetetlenségéből származó hatástalansága illetve hatástalanságából származó érthetetlensége továbbá a „nem művészek" általi kivitelezhetetlensége miatt („mesterség becsülete") azok félrevezetettek a nagy hazugságok hazug szépsége melletti kisebbrendűségi komplexusukkal amit éppen az elitművészet iránti nevetséges sznob nyálcsorgató nosztalgiával és valami szolgai gyáva tapsikoló nagyrabecsüléssel akarnak kompenzálni. az a lépés, amit említesz, valóban kicsiny, egyetlen mozdulat, egyetlen jóindulatú lépés önmagunk felé, de ugyanakkor a legnagyobb is: beavatódás abba a tudatba, ami szüntelenül azt állítja, hogy „semmilyen elmélet, semmilyen gyakorlat, semmilyen akarat nem képviselhet engem, a sorsomban egyedül én vagyok illetékes". tehát most már határozottan kell állítanom azt, hogy a következőkben bemutatandó néhány fluxus-kompozíció, úgy látszik, még mindig nem nyújt olyan közvetlen és direkt jelentést, amely elől nem lehet kitémi, tudatosítva azt, hogy a kívülről bevitt avítt giccselitértékek pompázatos monolitjellegükkel az örök megdicsőülést hazudják cserébe az önmagát feláldozónak. a publikum élje a saját, önmaga által megformált életét. a művészetnek egyedül ennyit kell mondania: csináld magadl

b.: figyelemmel kísértük, sőt átéltük az utolsó évtized művészeti fejlődését, de úgy érezzük, hogy ez nem elég – tovább kell lépnünk. de hogyan? e probléma másik oldala: hiába vitatkozunk azon, hogy a közönségnek (a társadalomnak) retrospekcióra van-e szüksége ahhoz, hogy a mához eljutva, meghaladja azt, vagy felismerve a mából nyíló jövőt, elutasítsa a visszatekintést – egy a lényeg: mindenkinek előre kell lépni. a művészet ebben segíthet, javasolhat, de nem dönthet. az egyénnek (közönségnek), társadalomnak kell döntenie, hogy elfogadja-e a művészet által javasolt utat, vagy: tud-e új utat javasolni a művészetnek

A Fluxconcert – mint az a bevezetőszövegből is kitűnik – az elmúlt évtized művészeti dokumentumaiból azokat a rövid, színpadi etűdöket, zenedarabokat, színpadi jeleneteket kívánja bemutatni, amelyek nem igényelnek nagyszabású színpadtechnikai előkészületeket, amelyek nem kívánnak olyan hatást elérni, mint a nagyszínházak a megrendültséggel és érzelmi felkavarással a tragikum vagy virtuozitás révén. A bemutatandó etűdök rövid, tömör, szellemes – humorral és kedéllyel átitatott – darabok, amelyek talán alkalrnasnak bizonyulnak annak a tudatosítására, hogy az önkifejezés a művészetben nem kiváltságos nagytehetségűek privilégiuma, hanem éppen a művészet az, amely lehetőséget ad mindannyiunk számára, hogy a játék és derű eszközeivel az élet elidegenedett tartalmait újból emberközelbe hozzuk. Az alapeszme az, hogy feloldjuk az elválasztó elemeket a nagy-művészet és az ember között, az, hogy bizonyítsuk: az utóbbi évtized művészeti kutatásai olyan kifejezési formákat hoztak létre, amelyek aktivizálhatják az eltompult önkifejezési készséget, amelyek mindenkiben kifejleszthetik a biztos tudását annak, hogy az életének úgy tud súlyt és tartalmat adni, ha azt – elszakadva a polgári világ durva megkülönböztető és megosztó pressziójától – mint saját sorsát, saját, szabadon megformálható sorsát éli át. Tulajdonképpen az önművelés, a nem kívülről, hanem a belülről származó képességek felmutatása az est programja. Ezzel már azt is mondjuk, hogy a bemutatásra kerülő munkák, a maguk végtelen egyszerűségében és tisztaságában az élet értelmébe vetett hitet sugározzák, hiszen a játék és derű eszközeivel optimista prognózist nyújt. Szeretnénk, ha azok a művészeti kifejezőeszközök, amelyeket a Fluxconcertben bemutatunk, ráébresztenék a közönséget arra, hogy a művészet nem feltétlen a bánat, a szenvedés, a gond és a halál ábrázolására van, hanem épp ellenkezőleg: egyéni szenvedéseink elenyésznek a közösen megformált élet sodrásában.

Az 1973. május 12-re tervezett Fluxkoncert partitúrái

1 - Ben Vautier:		Színpadi javaslatok 17 
					Előadó megkérdezi a közönséget, hogy
látják-e értelmét annak, hogy folytassák a koncertet.

2 - Emmett Williams:		Duó előadóra és hallgatóságra, 1961 
Az előadó hallható reakciókra vár a hallgatóságtól, utánozza őket.

3 - George Brecht: 		Három telefoneset, 1961 
Amikor megszólal a telefon, hagyják 
		csöngeni, amíg elhallgat. 
					Amikor megszólal a telefon, felveszik a
					hallgatót, majd visszateszik. 
					Amikor a telefon megszólal, válaszolnak a 
hívásra.

4 - Ben Vautier: 		Választás, 1964 
					4 azonos tárgy van elhelyezve a színpadon. 
					3 előadó bejön, egymást követően	
					választanak egy tárgyat és kimennek. 
					Az utolsó tárgy ott marad. 

5 - Ayo: 				Szivárvány No. 2 zenekarra 
Egy teljesen képzetlen zenekar különböző hangszereken egy 7 hangú dúrskálát játszik. 

6 - Robert Watts: 		Eset: 10, 1962 
					Egy előadó a sötét színpadon, háttal a 
					hallgatóságnak meggyújt 10 gyufát azonos 
intervallumokban. Egy másik előadó 10-szer 
csenget azonos vagy különböző 
intervallumokban. 

7 - Ben Vautier: 		Erotikus darab 
					A sötét színpadon előadó(nő) megeszik egy 
banánt. Reflektor. 

8 - Robert Bozzi: 		Választás 5, 1966
2 zongorista egymással szemben ülve 2 
zongoránál, lenyomott pedálokkal a 
zonzorákat néhányszor egymásnak löki. 

9 - La Monte Young: 		Kompozíció 1960 No. 7 




10 - Tomas Schmit: 		Sanitas No. 35 
Üres lapokat osztanak szét a hallgatóságnak 
minden magyarázat nélkül. 
5 perc várakozás.

11 - Henning Christiansen: Test és ütés, 1964. szeptember 1. 
I: szerezz egy testet 
II: találd meg a módját, hogy a test felső részét üthesd 
III: vonszold felső részével a talajon 
IV: keresd meg a módját, hogy a test bal oldalát üthesd 
V: vonszold bal oldalával a talajon
VI: leld meg a módját, hogy a test jobb oldalát üthesd
VII: vonszold jobb oldalával a talajon 
VIII: valamilyen úton-módon üsd a test elülső részét 
IX: vonszold elülső részével a talajon 
X: tedd szépen félre a testet 

12 - Emmett Williams: 	10 arrangement 5 előadóra, 1962 
Karmester csenget, előadók mozognak, 
karmester másodszor csenget, előadók 
megmerevednek egy szót mondva. Tízszer. 

13 - Robert Bozzi: 		Választás 3, 1966 
Az előadó bejön a színpadra bukósisakban és a 
legnagyobb távolságra áll a zongorától. 
Leszegett fejjel a zongorának rohan. 

14 - Walter Marchetti:	„A lábam Madridban van, a cipőm Milánóban." 

15 - Chieko Shiomi: 		Leesés eset, 1963 
1. Ejts le valamit egy magasságból. 
2. Ess le.

16 - George Brecht: 		3 zongoradarab, 1962 
állás 
ülés 
sétálás 

17 - La Monte Young: 	Zongoradarab Terry Riley-nak No. 1 
Az előadó addig tólja a zongorát, amíg lehet. 

18 - Robert Bozzi: 		Választás 1, 1966 
Az előadó bejön a színpadra egy átkötött 
csomaggal, egy asztalra helyezi, kinyitja és 
kivesz belőle egy habostortát 10 gyertyával. 
Meggyújtja a gyertyákat, elfújja őket, kiveszi a 
gyertyákat, felemeli a tortát, megmutatja a 
hallgatóságnak és a saját arcába dobja. 

19 - Chieko Shiomi: 		Villanásdarab, 1966 
A sötét színpadon egy lemezjátszó forog egy 
kitömött madárral, közben más előadók 
szappanbuborékokat fújnak, míg egy előadó 
vakuval vagy a rivaldafénnyel villogtat. 

20 - George Brecht: 		Három sárga event, 1961 
I sárga sárga sárga 
II sárga hangos 
III vörös 

Fluxverzió I 
3 sárga dia vetítve egy vetítővászonra. Megállás. 
Egy sárga dia vetítve, s amikor a diát kiveszik, 
a vetítő leesik a földre. Miután a vetítőt visszahelyezik, egy vörös diát vetít. 

(SZÜNET) 

21 - Ben Vautier: 		Hallgatóságdarab No. 10, 1965 
Egy műsorbemondó, akit a hallgatóság nem lát, 
távcsővel figyeli mindazokat, akik belépnek a 
színházba és mindegyikőjüket aprólékosan leírja 
a hangosbemondón keresztül.

22 - Ben Vautier:		Színpadi javaslatok 14 
					Előadó bejelenti, hogy botrányokozók vannak a 
nézőtéren. 

23 - Ben Vautier:		Színpadi javaslatok 9 
					Előadó tisztázza a hallgatósággal, hogy mindenki 
vett-e jegyet. 

24 - Walter Marchetti:	„Beszéd előtt nyisd ki a szád!" 

25 - George Brecht:		Koncert klarinétra, 1962 
					közeli 
					
Fluxverzió I
					A klarinét a közepén egy zsinórra van 
függesztve úgy, hogy vízszintes pozícióban legyen körülbelül 15 centiméterrel az előadó 
 szája fölött. Az előadó, anélkül hogy használná a 
kezeit, megkísérel játszani egy hangot. 
Ezt megteheti úgy, hogy lebillenti a nádat, vagy 
felugrik hozzá és a szájával kapja el a nádat. 
					
Fluxverzió II 
A klarinét a földre van állítva. Az előadó egy 
horgászbottal ül néhány lépésre és megkísérli a 
horogra akasztani, felemelni és a szájához vinni 
a fúvókát. 

26 - Emmett Williams:	La Monte Youngnak, 1962 
					Az előadó megkérdezi, hogy La Monte Young a 
hallgatóság között van-e.

27 - Juan Hidalgo:		Duó 
egy „etcetera" 
A - én soha nem fogok így tenni. 
B - én sem. 
múlik az idő 
B - s tegyük fel, megpróbálnánk egyszer? 
A - kísérletként?
múlik az idő
A - tudod, min gondolkozom? 
B - min? 
A - azon, hogy bár megesküdtem magamnak, 
hogy soha nem teszem, megpróbálhatnánk 
olykor-olykor. 
A - ugyanerre gondoltam. 

28 - Ben Vautier:		Találkozás, 1963 
					4 személy, akik még soha nem találkoztak, 
felkérve arra, hogy a színpadon beszélgessenek 
20 percig vagy tovább.

29 - Chieko Shiomi:		Határzene, 1963 
					Az előadók a lehető leghalkabb hangokat 
csinálják. 

30 - George Brecht:		Szaxofonszóló, 1962
					trombita
					
Fluxuerzió I
					Bejelentik a darabot. Előadó bejön a színre egy 
hangszertokkal, egy állványra helyezi, kinyitja és 
kivesz belőle egy trombitát, észreveszi a 
tévedést, gyorsan visszateszi a tokba és kimegy.

31 - Yoko Ono:			Koncert zenekarra
					Előadó a színpadon biciklizik.

32 - Ben Vautier:		Gesztusok, 1964
					Első előadó egy asztalt helyez a színpadra. 
Második előadó egy bőröndöt helyez az asztalra. 
Harmadik előadó elviszi a bőröndöt az asztalról. 
Negyedik előadó elviszi az asztalt a színpadról.

33 - George Brecht:		Csöpögészene (Csöpögés-eset) 1959-1962 
Csöpögő víz és egy üres edény úgy elrendezve, 
hogy a víz az edénybe hullik. 
		Második verzió: csöpögés
					
Fluxverzió I 
	Első előadó magas létráról, kancsóból nagyon 
lassan vizet önt a padlón játszó pozícióban álló 
második előadó francia kürtjébe vagy tubájába. 

34 - Yoko Ono:			Koncert 
	Előadó beállít egy vekkert és megvárja a 
csengetést.

35 - Robert Bozzi:		Egy darab Chieko Shiominak, 1966 
Előadó hagyja a következő tárgyakat leesni a 
kézből, sorban: 
1. egy cigarettát, vízszintesen tartott kézből, egyenesen állva; 
2. egy radírt, vízszintesen tartott kézből, egyenesen állva; 
3. egy kalapot, függőlegesen tartott kézből, 
egyenesen állva; 
4. egy pohár vizet, vízszintesen tartott kézből, 
széken vagy létrán állva;
5. egy légipostai borítékot, függőlegesen tartott 
kézből, széken vagy egy létra csúcsán állva.

Fluxverzió I 
Előadó leejti a következőket: 
l. nyálat, elterült helyzetben; 
2. fülzsírt, hanyattfekvő helyzetben; 
3. egy pofa vizet, térdelő helyzetből; 
4. kalapot a fejről, álló helyzetben hátradőlve; 
5. hajkorpát, álló helyzetben előredőlve; 
6. nadrágot, álló helyzetből. 

36 - Emmett Williams: 	Bizonytalan időtartamú dal, 1960 
Előadó palackot egyensúlyoz a fején és 
körbesétálva énekel vagy beszél, amíg a palack 
le nem esik.

37 - Milan Knizak: 		Konfrontáció No. 1 
A résztvevők papírcsákókat próbálnak leverni 
egymás fejéről fa- vagy játékkardokkal, miközben 
kardjaikkal védik saját csákóikat ellenfeleik 
hasonló kísérleteitől. 

38 - George Brecht: 		Zongoradarab, 1962 
Egy virágváza egy zongorán (ra) 

39 - Yoko Ono: 		Vonaldarab 
Előadó krétával vonalat húz egy táblára. 
Letörli.

(VÉGE)